A lovaskönyvek általában nagyon keveset foglalkoznak a jutalmazás jelentőségével és gyakorlati hasznával. A lóval kapcsolatos tevékenység elsősorban az elmúlt korokban a férfi foglalkozás körébe tartozott. A szántás-vetés, a katonáskodás, a fuvarozás, pásztorkodás, mindig mind férfi munka volt. A ló természete, ereje, testtömege erőt, gyors reflexet, bátorságot, határozottságot igényelt. A tenyésztés során a ló kezelhetősége, jó szándéka, használhatósága nem mindig volt fő szempont. A katonaságnál, a paraszti lótartásban, a rúgós, harapós, ágaskodós lovakkal való bánás nagyra becsült, férfias virtusnak számított. A lovak kiképzésénél és használatánál a lovak megtörése, legyőzése volt a leggyakoribb módszer, melyhez fizikai erő, durvaság, ordítozás, ostor, pálca, éles sarkantyú és egyéb kényszerítő eszközök voltak szükségesek. Még ma is él a betanítás helyett a betörés kifejezés használata.

Többet ésszel, mint erővel!

Kétségtelen, hogy az erőszakos módszerek néha célravezetőek lehetnek, de az eredmény ebben az esetben nem a kölcsönös bizalmon alapuló eredményes együttműködés, hanem a félelmen és rettegésen alapuló kényszertevékenység. A gyakorlati lovasemberek tudják, hogy nem is ritkán, akadnak olyan lovak, melyeket helyben akár agyon is lehet verni, mégsem mozdulnak, ha egyszer megkötik magukat. A lóval való birkózás rendkívül időpazarló, veszélyes és legtöbbször kétes értékű munka.

A nyugati lovasvilág felismerte, hogy az eredményes sportteljesítmények eléréséhez intelligens, jó idegrendszerű, jó mozgású, könnyen kezelhető lovakra van szükség. Ezért ezeket a tulajdonságokat a tenyészkiválasztásnál az egyéb tulajdonságok elé sorolta. Ennek eredményeként került a nyugati lovassport a világ élvonalába. A megváltozott körülmények miatt, már nem volt szükség a feltétlen erőfölényre, ezáltal megkezdődött a szakma élnőiesedése. A szakirodalom ugyan mindig szemérmesen a segítségek elfogadtatásáról beszélt, de ez az elfogadtatás a férfi lovastársadalomban a gyakorlatban a segítségek erőszakos ráerőltetettségét jelentette. A női lovastársadalomban sokkal nagyobb az együttérzés (beleérzés, empátia), a stílusérzék, a türelem és szerencsére kisebb fizikai erővel rendelkeznek ahhoz, hogy durva módszerekkel tudják kényszeríteni lovaikat az eredmények elérésére. Ezért sikerük titka a lóval való együttműködésben rejlik.

A ló nem technikai sporteszköz

A lovas- és lósport ma már a hatalmas követelmények mellett, intelligens sportlovakat és intelligens sportembereket kíván. A nagy követelmény hatalmas idegi és fizikai megterhelést jelent ló és lovas illetve hajtó részére egyaránt. Lovasnak, haj tónak a fizikai és gyakorlati felkészültsége mellett, lélektani, pedagógiai állat- és állatélettani ismeretekkel is kell rendelkeznie. Sajnos ezen a téren igen nagy hiányosságok tapasztalhatók.

A teljesítmény tudatos felkészülés és összehangolt tevékenységek sorozata. A ló nem technikai sporteszköz, de nem is gondolkodó lény, hanem ösztönös tulajdonságokkal és reflexekkel született állat, melyet különböző tartási és pedagógiai eszközökkel az ember a szolgálatába állított. Az idők folyamán a született ösztönök mellett szerzett szokások és feltételes reflexek is kialakultak. Ez teszi lehetővé a lovak idomítását és használatát.

A ló idomítása

Természetesen a humán pedagógia nem azonosítható a lovak idomításával, azonban az idomítás tartalmaz humán pedagógiai elemeket is. Ilyenek például a rávezetés bizonyos dolgok felismerésére, a megismert dolgok elfogadtatása és rögzítése, a büntetés és fegyelmezés, az elismerés és jutalmazás. A siker záloga természetesen a legfőbb pedagógiai elv: a következetesség. A felsorolt tényezők közül a lovastársadalom a leggyakrabban a büntetést alkalmazza a jutalmazás helyett. Az ember felsőbbrendű lény, a ló kiszolgáltatott. A fegyelmező eszközök mindig rendelkezésre állnak. Az így tartott lónál ezek az eszközök felismerhetők a védekező, menekülő reflexek, a kelletlen megnyilvánulások alapján.

A jutalmazás jelentősége

A jutalmazás jelentőségét a lovastársadalom még mindig nem ismerte fel igazán, vagy nem hisz annak eredményességében. A jutalmazás csak akkor lesz és lehet eredményes, ha következetesen és rendszeresen alkalmazzák. Már pedig a lovas illetve hajtó, a büntetésre erőfitogtatás miatt nagyon hajlamos, a jutalmazásra lusta. Pedig a következetes jutalmazás jobban rögzül, mint az alkalmi fenyítés, mely csak egy pillanatnyilag megbomlott együttműködés gyors korrekciója.

Mi sorolható a jutalmazás kategóriájába?

Tulajdonképpen minden olyan tevékenység, magatartás, akció a lovastói, hajtótól, mely a ló részéről feltétel nélkül elfogadható, bizalomkeltő és kellemes. Végső fokon így értelmezhető egy jó ülés, egy könnyű rugalmas kéz, a fokozatos követelmény, de a hang, a veregetés vagy a kézből való jutalmazás is. Egy a lényeg, a jutalmazást következetesen, minden teljesítés alkalmával és azonnal kell alkalmazni. Ezt különösen a betanítás és kiképzés alatt kell következetesen betartani.

A jó teljesítményhez feltétlenül szükséges a ló és az ember állandó érzelmi és fizikai kontaktusa és harmóniája, mely folyamatosan oda és vissza áramlik szükség szerint. Ez a töretlen kapcsolat a jutalmazás útján fejleszthető ki és tartható fenn. Saját tapasztalatomat a következőkben ismertetem. A csikóval a közvetlen személyi kapcsolatot a futószárazás megkezdésekor alakítja ki az oktató.

Először csak szagolni!

Fontos, hogy a csikó az oktató öltözetét, kezét, a felszerelést, ostort megnézze, megszagolja. Ha ezt bizalommal megteszi, minden esetben az "úgy", "jó", vagy "jól van" szavakkal dicsérhető meg. E pár kifejezés alkalmazható máskor is, mert rövid és hanglejtése nyugtatóan hat, ha egyúttal veregetéssel, simogatással is párosul. Ezzel a módszerrel könnyen elérhető, hogy a csikó nyugodtan menjen a futószáron, megtanulja az állj, lépés, ügetés, vágta vezényszavakat és azokat végre is hajtsa. Ezek után, ha majd a lovas végre lóra ül, a vezényszavakra minden erőszak nélkül engedelmeskedik.

Sérgarépa, zab és kukorica

Valamikor a lovas kiképzés, főleg a katonai, zabos ládikó és zabos honvéd vagy segédszemély nélkül elképzelhetetlen volt. Ha a kiképző a lovat jutalmazni akarta, akkor zabos kiáltására a zabos a ló előtt termett és 1-2 harapásnyi zabbal jutalmazta a lovat és megveregette. Ma ez a megoldás nehezen alkalmazható. Én istállójáráskor, futószárazásnál, oktatásnál, lovaglásnál kis falatnyi száraz kenyérdarabokat hordok a zsebemben, és ezzel jutalmazom a lovakat "úgy", "jó" dicsérő szavakkal és veregetéssel kísérve.
A sárgarépával, zabbal, kockacukorral való jutalmazás sokkal körülményesebb és a ruházatot is szennyezi. A kockacukor a ló fogállományának sem használ, amellett, ha a ló rászokik követelőzővé válik, sőt agresszívvá válhat. Lovaglásnál a lovaim visszatekintve, kissé előrenyújtott tenyeremből is örömmel fogadják a kenyérdarabokat.

Egyszerű lélektani tapasztalat, hogy aki kap valamit, azt valamivel viszonozza is. Ez a megállapítás a lovakra is érvényes, ezért a jutalmazást a kiképzés, a lóhasználat és versenyzés igen fontos tényezőjeként kell tekinteni.

Forrás: Lovasok.hu